Tokaj eltűnt vendéglői és kávéházai: ahol egykor borüzleteket is kötöttek

Arany Sas, Fekete Sas, Rákóczi-vendéglő és egy kávéházi bortőzsde nyomában

Idén augusztusban újra kinyitott Tokaj főterén az Arany Sas. Több mint nyolc évtized után ismét vendégeket fogad az épület: kávézó, kert és rendezvényhelyszín kapott benne helyet, az első estéken pedig a Zempléni Fesztivál koncertjei szóltak az emeleti teremben. Aki belépett, talán nem gondolt arra, hogy ugyanebben az épületben egykor szüreti bálokat tartottak, kaszinó és vívóklub működött, a kávéházban pedig a tokaji borkereskedelem szereplői is találkoztak.

Tokajról többnyire a pincék, a dűlők és az aszú jutnak eszünkbe. A város régi vendéglőiről és kávéházairól jóval ritkábban esik szó, pedig a borkereskedelem történetéhez nemcsak a hordók és a pincék tartoztak hozzá. A vevőnek és az eladónak találkoznia kellett valahol, meg kellett beszélniük az árakat, a termést és a szállítást. Ezeknek a találkozásoknak a vendéglők és a kávéházak is fontos helyszínei voltak. A róluk szóló ismereteink egy részét az 1930-ban kiadott Tokaj és vidéke című városmonográfia, korabeli hirdetések és helytörténeti kutatások őrzik.

Egy kereskedőváros asztalai

Tokaj a Bodrog és a Tisza találkozásánál fekszik, és évszázadokon át a hegyaljai borkereskedelem egyik központja volt. Innen indult a bor észak felé, Lengyelországba és Oroszországba, a folyókon pedig áru és ember egyaránt érkezett. Kereskedők, ügynökök, fuvarosok és hivatalnokok fordultak meg a városban. Szállásra, étkezésre és olyan helyekre volt szükségük, ahol kapcsolatokat építhettek, információhoz juthattak, és megtalálhatták leendő üzletfeleiket.

Volt, aki hosszabb időre is berendezkedett. Az orosz cári udvar 1733 és 1798 között állandó borvásárló bizottságot működtetett Tokajban, hogy az aszú rendszeresen eljusson Szentpétervárra. A bizottság jelenléte jól mutatja, milyen jelentősége volt a városnak a nemzetközi borkereskedelemben. Az ilyen vendégek szállást, ellátást és társaságot igényeltek, a forgalom pedig a helyi vendéglősök számára is megélhetést biztosított.

Egy ilyen városban a vendéglő nem csupán az étkezés helyszíne volt. Ott lehetett hallani, milyen lett a termés, ki mennyiért kínálja a borát, és ki keres éppen vevőt. A vendéglős ismerte a vendégeit, a kereskedők pedig tudták, hol találkozhatnak egymással. A 19. század folyamán a kávéházak is a városi közélet fontos színtereivé váltak. Tokajban a társasági életet és a kereskedelmet természetesen a bor is összekötötte.

Az Arany Sas két évszázada

A helytörténeti kutatások az Arany Sas előtörténetét a 18. század közepéig vezetik vissza. A hagyomány szerint 1755-ben a kamarai igazgatás megvásárolta a főtéri Patay-kúriát, és fogadót rendezett be benne. A ma ismert épület 1802 és 1808 között épült ki, és Tokaj egyik legjelentősebb szállodájává vált.

Az emeleten vendégszobák voltak, a földszinten pedig az idők során kávéház, étterem, táncterem és kaszinó is működött. Egy ideig még vívóklubnak is helyet adott. Az Arany Sas így nem egyszerűen szálláshely volt, hanem a város társasági életének egyik központja.

Itt rendezték a szüreti bálokat, és a helytörténeti leírások szerint 1832-ben I. Ferenc király születésnapját is az épületben ünnepelték. A 20. század elejére korszerű szállodaként tartották számon. Egy 1928-as ipari kiadvány egyágyas szobákkal és elsőrendű étteremmel hirdette.

Bortőzsde a kávéházban

Az Arany Sas történetének egyik legérdekesebb részlete, hogy a kávéházát a helytörténeti hagyomány a tokaji bortőzsdével is összekapcsolja.

A szó mai jelentése alapján könnyű szabályozott piacra, árfolyamjegyzékre és szervezett kereskedésre gondolni. Nem feltétlenül erről volt azonban szó. A korabeli kávéházak a személyes találkozások, az információcsere és az üzleti kapcsolatok fontos helyszínei voltak. A kereskedők rendszeresen ugyanazokat a helyeket keresték fel, ahol megtudhatták, milyen bor érhető el, hogyan alakultak az árak, és ki keres éppen üzletfelet.

A „bortőzsde” elnevezés ezért a tokaji kávéházi életben egy olyan találkozóhelyre is utalhatott, ahol a borkereskedelem szereplői rendszeresen összejöttek. Azt, hogy pontosan milyen formában működött ez a gyakorlat, csak a korabeli források részletesebb vizsgálata alapján lehetne meghatározni.

Az Arany Sas vendéglőjének történetében Wassermann Gyula neve, a kávéház kapcsán pedig az Englander család neve bukkan fel. Az 1928-as hirdetés Englander Sándort az Arany Sas szállodával összefüggésben említi. A vendéglő és a kávéház működtetése azonban nem feltétlenül jelentett azonos tulajdonosi vagy üzemeltetői szerepet.

Az Arany Sas mindenesetre jól példázza, hogyan fonódhatott össze egyetlen épületben a szállásadás, a vendéglátás és a kereskedelmi kapcsolatok világa. Az átutazó kereskedő, a helyi polgár és a borkereskedő ugyanazon a helyen találkozhatott, egy kávé vagy egy pohár bor mellett.

A Fekete Sas és a Tisza-part

Az Arany Sasnak volt egy régi párja is, a Fekete Sas. A Tisza-parti fogadó a helytörténeti források szerint már 1771-ben működött. A folyóparti fekvés nem véletlen: a Tisza a szállítás egyik fontos útvonala volt, így a part menti fogadók a hajósok, a fuvarosok és a kereskedők számára is kézenfekvő megállóhelyet jelentettek.

A két sas története azt mutatja, hogy Tokaj vendéglátása jóval régebbi a mai értelemben vett turizmusnál. A városnak már a 18. században szüksége volt olyan helyekre, ahol az utazók megszállhattak, étkezhettek, és kapcsolatba léphettek a helyi kereskedőkkel.

Az Arany Sas és a Fekete Sas neve sem volt egyedülálló. A sas régi, messziről felismerhető fogadócégér volt, és számos magyar településen működött hasonló nevű vendéglő. Tokajban azonban a két fogadó a város sajátos földrajzi és gazdasági helyzetéhez kapcsolódott: az egyik a főtéren, a másik a folyó közelében szolgálta az utazókat.

Tokaj vendéglői 1930-ban

Mosolygó József 1930-ban jelentette meg Tokaj és vidéke című kötetét a Magyar Városok Monografiája sorozatban. A könyv a két világháború közötti várost mutatja be, és a vendéglátóhelyekről is képet ad. Az Arany Sas és a Fekete Sas mellett a Rákóczi-vendéglő és a Hangya szövetkezet vendéglője is szerepel a korabeli tokaji vendéglátás emlékei között.

A Rákóczi-vendéglő neve a vidék egyik legismertebb történelmi családját idézte. A Rákócziaknak jelentős birtokaik voltak Hegyalján, és Tokaj történetében is fontos szerepet játszottak. A Hangya egészen más világot képviselt. Az 1898-ban alapított szövetkezeti mozgalom a két világháború között országszerte boltokat és vendéglátóhelyeket működtetett. Ezek a mindennapi élethez kapcsolódó helyek a helyi gazdák, iparosok és más vásárlók számára is fontosak voltak.

A négy vendéglátóhely együtt jól érzékelteti a korabeli Tokaj sokszínűségét. Volt főtéri szálloda kávéházzal, folyóparti fogadó, városi vendéglő és szövetkezeti étkezde. Különböző vendégköröket szolgáltak ki, de mind részei voltak annak a városi életnek, amelyet a kereskedelem, az utazás és a borvidék gazdasága formált.

Akik a pult mögött álltak

A régi vendéglők történetéhez a tulajdonosok és üzemeltetők nevei is hozzátartoznak. A korabeli hirdetésekből, címtárakból és helytörténeti leírásokból egykori vállalkozók nevei rajzolódnak ki. Az Arany Sas kapcsán Wassermann Gyula és Englander Sándor, a Fekete Sas történetében pedig Horovitz József neve szerepel.

A hegyaljai borkereskedelemben a zsidó családok hosszú időn át fontos szerepet játszottak. Sokan foglalkoztak borfelvásárlással, közvetítéssel és exporttal, és kapcsolatokat tartottak fenn a lengyel, az orosz és az osztrák piacokkal. A tokaji zsidóság története ezért nem különálló fejezete a város múltjának, hanem szorosan összefonódik a kereskedelem, a kézművesség és a vendéglátás történetével.

A közösség jelentőségét a tokaji zsinagóga is jelzi, amelyet 1896-ban avattak fel. A két világháború közötti időszakban a zsidó lakosság a város népességének számottevő részét alkotta. Az 1941-es népszámlálás 816 zsidó lakost írt össze Tokajban, ami a város akkori lakosságának 13,8 százalékát jelentette.

1944 tavaszán, Magyarország német megszállását követően a tokaji zsidókat összegyűjtötték a zsinagógánál, majd a sátoraljaújhelyi gettóba vitték őket. Innen Auschwitzba deportálták a közösség tagjait. Sokan nem tértek vissza.

A régi tokaji vendéglők története ezért elválaszthatatlan a holokauszttól. 1944-ben nemcsak vállalkozások és üzleti kapcsolatok szakadtak meg: embereket hurcoltak el, családokat semmisítettek meg, és egy évszázadokon át formálódó városi közösség szenvedett jóvátehetetlen veszteséget.

Ahogy a régi világ eltűnt

A tokaji borkereskedelem nehézségei már a 19. század végén megkezdődtek. 1886-ban megjelent Hegyalján a filoxéra, amely a következő évtizedben a szőlők jelentős részét elpusztította. Az újratelepítés hosszú folyamat volt, és a borvidék gazdaságának helyreállása sem ment egyik napról a másikra.

Az első világháború, majd a trianoni békeszerződés újabb változásokat hozott. A korábbi kereskedelmi kapcsolatok egy része megszakadt, a történelmi Magyarország határainak átrajzolása pedig a borvidék gazdasági környezetét is átalakította. A korábbi piacok és útvonalak nem ugyanabban a formában működtek tovább.

A második világháború után az államosítás alapvetően változtatta meg a vendéglátás tulajdonosi rendszerét. A korábban családi kézben működő vállalkozások helyét állami és szövetkezeti egységek vették át. A háború és a holokauszt pusztítása, a gazdasági átalakulás, majd az államosítás együtt vezetett ahhoz, hogy a régi vendéglők világa fokozatosan eltűnt.

Az Arany Sas a háború utáni évtizedekben elveszítette eredeti szállodai funkcióját. Az államosítást követően szociális otthonként használták, az épület állapota pedig hosszú időn át romlott. A rendszerváltás után Kékessy Dezső, a Patrícius borászat tulajdonosa vásárolta meg, azzal a szándékkal, hogy szállodát alakítson ki benne.

A 2010-ben megkezdett régészeti feltárások fontos leleteket hoztak felszínre az udvaron, a fejlesztés pedig hosszú időre megtorpant. Az épület éveken át védőháló mögött állt a főtéren, miközben a város lakói és látogatói egyre inkább egy régi, nehezen megújuló épületként tekintettek rá.

A többi egykori vendéglőnek sokszor még ennyi emlék sem jutott. Egy templomot vagy kastélyt nehéz elfelejteni, egy vendéglőt annál könnyebb. Bezár, nevet vált, átépítik, vagy egészen más üzlet nyílik a helyén. A történetük gyakran csak régi hirdetésekből, címtárakból és fényképekből rekonstruálható.

Az Arany Sas új élete

A régi tokaji vendéglők közül az Arany Sas kapott új esélyt arra, hogy ismét a város közösségi életének egyik fontos helyszíne legyen. A felújítás során megújult a homlokzat és a tető, az udvarban pedig reneszánsz mintájú kert készült. A beruházás a főtér környezetét is érintette: a korábbi városképtől idegen épületek helyett a történelmi környezethez jobban illeszkedő házak jelentek meg.

Az udvari ásatások egy sokkal régebbi Tokaj emlékeit is felszínre hozták. Egy hun kori temetkezésből a 4. század végére vagy az 5. század elejére keltezett, szinte épen megmaradt üvegpohár került elő. Az Arany Sas története tehát nemcsak a vendéglátás két évszázadát idézi fel: az épület környezete a város ennél jóval korábbi múltjáról is mesél.

Ma ismét kávézó, gasztronómiai szolgáltatások, kert és rendezvényhelyszín fogadja a látogatókat. A tervek között a vízmúzeum megnyitása is szerepel. A földszinten újra kávéznak, az emeleti teremben ismét összegyűlhetnek az emberek, ahogyan egykor a szüreti bálokon.

Bortőzsde már nincs benne, de a főtérnek újra van egy helye, ahol le lehet ülni, találkozni és beszélgetni.

Amit az asztalok elmesélnek

Tokaj történetét általában a dűlők, a pincék, az évjáratok és az aszú felől meséljük el. A régi vendéglők és kávéházak egy másik Tokajt mutatnak meg: azt a várost, ahol a bort nemcsak készítették és tárolták, hanem eladták, megvették, megünnepelték, és ahol a kereskedők, a polgárok és az utazók egy asztalhoz ültek. Ez a világ is a borvidék történetének része volt, még ha jóval kevesebb tárgyi emléket hagyott is maga után.

A Galuschkában mi is ebből a hagyományból indulunk ki. Egy tokaji vendéglő ma is arra való, hogy az ember leüljön, megkóstolja a vidék borát, megismerje a helyi ízeket, és beszélgessen. Borlapunkat termőhelyek szerint állítottuk össze, és szívesen mesélünk arról, honnan érkeznek a borok, milyen történetek kötődnek hozzájuk, és mi minden történt ebben a városban, mielőtt a vendég poharába kerültek.

A régi Tokajból sok pince megmaradt. De a borvidék története nemcsak a föld alatt és a szőlősorok között íródott. Ott van a régi fogadókban, a kávéházi asztaloknál, az egykori vendégek történeteiben is. Hogy kik ültek egymással szemben, miről beszéltek, és hol születtek meg az üzletek, azt ma már leginkább a régi papírokból tudjuk meg.

Talán ezért is érdemes ma is helyet foglalni egy tokaji vendéglőben. Mert egy pohár bor és egy jól sikerült étkezés nemcsak a jelenről szólhat, hanem arról a városról is, amelynek története ott van minden utcában, minden régi épületben és minden továbbadott történetben.